GEORGE R. R. MARTIN
A MAGÁNYOS LAREN DORR DALAI
Van egy lány, aki átjár a világok között. Szeme szürke,
bőre halvány, haja éjfekete vízesés, néha vöröses
fényben csillog. Szemöldöke fölött csiszolt fémkarika fogja
össze sötét koronaként, és árnyékot vet a szemére. Neve
Sharra; ismeri a kapukat.
Nem ismerjük a történet elejét, sem azt a világot, ahonnan
egyszer csak felbukkant. És nem érkeztünk még el a történet
végéhez, nem is fogjuk megtudni soha.
Csak a közepét ismerjük, talán annak is csak kis részét, a
legenda töredékét.
Egy pici mesét a nagyból, az egyik világot, ahol Sharra
megpihent, és a magányos dalnokot, Laren Dorrt. Azt, hogy
egyszer találkoztak egymással.
Az alkonyati fényben fürdő völgy néptelen volt. Kövér,
lila nap terpeszkedett a hegygerincen, ferde sugarai némán
hatoltak át a sűrű erdőn, ahol feketén csillogott a fák
törzse, és a levelek kísértetiesen színtelenek voltak. Csak
az éjszakai kuvik hangja szólt, és az erdőt sziklás
medrében átszelő, gyors folyású víz csobogása hallatszott.
Ekkor a láthatatlan kapun át Sharra fáradtan és vérző
sebekkel megérkezett Laren Dorr világába. Egyszerű, fehér
ruhája átizzadt és bepiszkolódott, vastag prémköpenyét
félig letépték a hátáról. Mezítelen bal karja három mély
sebből vérzett.
A patak partján bukkant elő, remegett, és mielőtt letérdelt,
hogy bekötözze sebeit, gyors, óvatos pillantással
körülnézett. A víz - gyors folyása ellenére - sötét,
zavaros zöld színű volt, Sharra nem tudta, tiszta-e. De gyenge
volt és szomjas, ivott tehát, majd lemosta karját a különös
és gyanús vízben, és a ruhájából tépett csíkkal
bekötözte sebeit. Aztán, amikor a bíborszínű nap lebukott a
hegygerinc mögé, védett helyet keresett a fák között, és
kimerült álomba zuhant.
Arra ébredt, hogy karok fonódnak köréje, erős karok emelik
fel, és viszik könnyedén. Megpróbált ellenállni, de a karok
szorítása erősödött, szilárdan tartottak.
- Csak nyugodtan! - mondta valaki lágyan, és a lány a
sűrűsödő köd mögött homályosan látta is az arcot; egy
keskeny, rokonszenves férfiarcot. - Gyenge vagy - mondta a
férfi -, és közeledik az éjszaka. Be kell érnünk, mielőtt
besötétedik.
Sharra már nem állt ellen, bár tudta, ezt kellene tennie.
Hosszú harc állt mögötte, és elfáradt. Zavartan nézett a
férfira.
- Miért? - kérdezte. Aztán választ sem várva tovább
kérdezett: - Ki vagy? Hova megyünk?
- Biztonságba - felelte a férfi.
- Hazaviszel? - kérdezte a lány álomittasan.
- Nem - mondta a férfi olyan halkan, hogy a lány alig hallotta
a hangját. - Nem, nem haza, egyáltalán nem. De azért megteszi
ez is.
A lány ekkor csobogást hallott, mintha a férfi patakon vinné
át, és a hegygerincen megpillantott egy komor, bonyolult
rajzolatú árnyképet: háromtornyú kastély sötétlett ott a
nappal szemben. Furcsa - gondolta -, az előbb még nem volt ott.
Elaludt.
Amikor felébredt, meglátta a férfit, aki őt nézte. Puha,
meleg takarók alatt feküdt egy függönyös, baldachinos
ágyban. De a függönyök széthúzva, házigazdája pedig egy
nagy fotelben ült a szoba tú1só, árnyékos végében.
Szemében visszatükröződött a gyertya fénye, állát
összekulcsolt kezére támasztotta.
- Jobban érzed magad? - kérdezte, de nem mozdult.
Sharra felült és észrevette, hogy meztelen. Rosszat sejtve,
villámgyorsan a fejéhez kapott. De a sötét korona
változatlanul a helyén volt, a fém hűvösen ért a
szemöldökéhez. Megnyugodva dőlt vissza párnáira, és
magára húzta a takarót, hogy elrejtse meztelenségét.
- Sokkal jobban - felelte, és csak amikor már kimondta, jött
rá, hogy sebei eltűntek.
A férfi rámosolygott, szomorú, merengő mosollyal. Erős
vonásai voltak, grafitszínű haja lágy fürtökben
gyűrűzött, és belehullott különös, nagy, sötét szemébe
is. Ültében is magas volt és karcsú. Puha szürke bőrből
készült ruhát és körgallért viselt. Úgy burkolózott be
búskomorságába, mint valami köpenybe.
- Karmolások - mondta tűnődő mosollyal. - Karmolások végig
a karodon, és a ruhád szinte teljesen letépték rólad. Valaki
nem kedvel téged.
- Valaki - mondta Sharra. - Egy őr, egy őr a kapunál. -
Sóhajtott. - Mindig van őr a kapunál. A Heteknek nem tetszik,
hogy világró1 világra járunk. Engem különben sem szeretnek.
A férfi felemelte az állát, kezét a szék faragott
karfájára tette. Bólintott, de a szomorú mosoly ott maradt az
arcán.
- Tehát - mondta. Ismered a Heteket és ismered a kapukat. -
Szeme a lány homlokára siklott. - Persze a korona.
Kitalálhattam volna.
Sharra gúnyosan nézett rá.
- Kitaláltad. Sőt tudtad. Ki vagy te? Milyen világ ez?
- Az én világom - felelte a férfi egykedvűen. - Már ezer
nevet adtam neki, de valahogy egyik sem illett rá. Egyszer volt
egy név, amit kedveltem, amit találónak éreztem. De már nem
emlékszem rá. Régen volt. Az én nevem Laren Dorr, legalábbis
ez volt, amikor még hasznát vettem ilyesminek. Itt és most
valahogy ostobáságnak tűnik. De legalább ezt nem felejtettem
el.
- A te világod - mondta Sharra. - Tehát király lennél? Vagy
talán isten?
- Igen - válaszolta Laren Dorr könnyű nevetéssel. - Még
annál is több. Minden lehetek. Senki sincs itt, aki vitába
szállna velem.
- Mit csináltál a sebeimmel? - kérdezte a lány.
- Begyógyítottam őket. - Bocsánatkérően vállat vont. - Ez
az én világom. Van némi hatalmam. Nem annyi, amennyit
szeretnék, de azért hatalom.
- Ó! - A lány mintha kételkedett volna.
Laren türelmetlenül legyintett.
- Nem hiszed, ugye? A koronád persze. Félig-meddig igazad van.
Nem árthatok neked a... hatalmammal, amíg ez a fejeden van. De
segíteni tudok. - újra elmosolyodott, szeme kedves és
álmodozó lett. - Nem is erről van szó. Még ha tudnék, sem
ártanék neked soha, Sharra. Hidd el! Már régóta így
gondolkodom.
A lány nagyon meglepődött.
- Tudod a nevem. Honnan?
A férfi mosolyogva felállt, közelebb jött, és leült mellé
az ágyra. Szelíden megfogta a lány kezét, és
hüvelykujjával gyöngéden simogatta.
- Igen, tudom a neved. Sharra vagy, aki a világok között jár
át. Évszázadokkal ezelőtt, a ciklus kezdetén, amikor a
hegyeknek más alakjuk volt, és a lila nap még skarlátvörös
fényben izzott, eljöttek hozzám, és mondták, hogy egyszer
majd eljössz. Gyűlöltem őket, mind a Hetet, és gyűlölni is
fogom őket, de akkor örültem a látomásnak, amivel
megajándékoztak. Csak a nevedet árulták el, és azt, hogy
idejössz, az én világomba. És még valamit. Egy ígéretet.
Megígérték, hogy valami véget ér, talán elkezdődik, talán
megváltozik.
És ebben a világban minden változás jó. Ezer napciklus óta
egyedül vagyok itt, Sharra,
És minden napciklus négy évszakig tart. Nagyon kevés esemény
jelzi itt az idő múlását. Sharra a homlokát ráncolta.
Megrázta hosszú, fekete haját, és a gyertyák halvány
fényében puha, vörös fények csillantak meg rajta.
- Messze járnak előttem? - kérdezte. - Tudják, mi fog
történni? - zavartan nézett a férfira. - És mit mondtak
még?
A férfi szelíden megszorította a lány kezét.
- Hogy szeretni foglak - felelte még mindig szomorúan. De ezt
nem volt nehéz megjósolni. Én is megmondhattam volna nekik.
Már nagyon régen - azt hiszem, a nap akkor sárga volt -
rájöttem, hogy bármilyen emberi hang boldoggá tenne, ami nem
az enyém visszhangja.
Sharra hajnalban ébredt. Ragyogó bíborfény ömlött be a
keskeny ívű ablakon át, amely előző este még nem volt ott.
Megpillantotta a kikészített ruhákat: egy bő, sárga ruhát,
egy ékszerekkel díszített vöröst és egy zöld kosztümöt.
A zöldet választotta, és gyorsan felöltözött. Kifelé menet
megállt, és kinézett az ablakon.
Toronyban volt: málló kőpártázatra és poros,
háromszögletű belső udvarra látott. A háromszög másik kő
csúcsán csavart vonalú, kúpos tetejű torony magasodott.
Erős szél lobogtatta a falak mentén kitűzött szürke
kopjazászlókat, más mozgás nem volt.
És a kastély falain túl nyoma sem látszott a völgynek. A
kastély, udvarával és csavaros tornyaival, egy hegy tetején
állott; körös-körül óriási hegyek, fekete kősziklák,
hasadozott sziklafalak magasodtak, a lila napfény fehéren
csillogó jeges hegyoldalakat világított meg. A lezárt,
lepecsételt ablak mögül a szél hidegnek látszott.
Az ajtó viszont nyitva állt. Sharra lesietett a kanyargó
kőlépcsőkön, átvágott az udvaron, és belépett a
főépületbe, egy alacsony faépítménybe a fal mellett.
Számtalan szobán haladt át, némelyik hideg és - a port nem
számítva - üres volt, némelyik gazdagon bútorozott; végül
megtalálta a reggeliző Laren Dorrt.
Laren mellett üresen állt egy szék, az asztal roskadozott az
ételtől és italtól. Sharra leült, kezébe vett egy meleg
süteményt, és akaratlanul elmosolyodott. Laren
visszamosolygott rá.
Még ma elmegyek - mondta a lány két falat között. - ne
haragudj, Laren. Meg kell találnom a kaput.
A férfit reménytelen szomorúság fogta el. Mint álmában.
Tegnap este is mondtad már - felelte sóhajtva. - Úgy látszik,
hiába vártam ilyen sokáig.
Hús, többféle sütemény, gyümölcs, sajt és tej volt az
asztalon. Sharra megrakta a tányérját, fejét lehajtotta, hogy
elkerülje Laren tekintetét.
- Ne haragudj - mondta újra.
- Maradj még- kérlelte a férfi. - Csak egy rövid ideig.
Megteheted. Hadd mutassam meg a világomat. Hadd énekeljek
neked! - Nagy, sötét és fáradt szemével kérőn nézett rá.
A lány habozott.
- Hát sokáig tart, míg megtalálom a kaput. Nem bánom,
maradjunk együtt egy kicsit. De Laren, aztán mindenképpen el
kell mennem. Megígértem. Megérted?
A férfi mosolygott, tanácstalanul megvonta a vállát.
- Megértem. De látod, én tudom, hol a kapu. Megmutathatom
neked, nem kell keresgélned. Maradj velem, csak egy hónapig.
Egyetlen hónapig, a te időd szerint. Aztán elvezetlek a
kapuhoz. - Kutatva nézett a lányra. - Már nagyon-nagyon
régóta úton vagy, Sharra. Pihenned kellene.
A lány lassan, elgondolkodva evett egy gyümölcsszeletet,
közben merőn figyelte a férfit.
- Lehetséges - mondta végül. - És persze megint lesz kapuőr.
De te segítesz nekem. Egy hónap.. Nem olyan hosszú idő.
Voltak világok, ahol sokkal több időt eltöltöttem.
- Bólintott, arca lassan felderült. - Igen - mondta, és újra
bólintott. - Jó lesz így.
A férfi könnyedén megérintette a kezét. Reggeli után
hozzákezdett, hogy bemutassa a világot, amit neki adtak.
Egymás mellett haladtak a három torony legmagasabbikának a
tetején, egy kis erkélyen; Sharra sötétzöldben, Laren
szürkében. Mozdulatlanul álltak, Laren forgatta kettejük
körül a világot. A nyugtalanul háborgó tengerek fö1é
repítette a kastélyt, a vízből hosszú, fekete kígyók
dugták ki a fejüket, és nézték, amint ők elhaladnak. Aztán
lementek a föld alá, óriási, visszhangos barlangba, mely
lágy zöld fényben izzott. Csöpögő cseppkövek ütődtek a
tornyokhoz, és fehér vadkecskék mekegtek a kőpártázat
mellett. Laren tapsolt egyet, mosolygott, s hirtelen párás,
sűrű vadon támadt körülöttük, egymásra nőtt fák törtek
az ég felé, óriás virágok pompáztak tucatnyi színben, és
a falakról vicsorgó majmok makogtak vékony hangon. Laren újra
tapsolt, mire a falak eltűntek, az udvar földje homokká vált,
ködszürke óceán végtelen partjain álltak, fölöttük
hatalmas kék madár lengette lassan papírszerű szárnyait. Ezt
is, azt is megmutatott a lánynak, és még többet, míg végül
az alkony leszálltával visszavitte a kastélyt a hegy
tetejére, a völgy fölé. Sharra lenézett a fekete törzsű
fákra, ahol Laren rátalált, felhallatszott hozzá az
áttetsző levelek között nyöszörgő és síró kuvik hangja.
- Nem is csúnya ez a világ - mondta a férfi felé fordulva az
erkélyen.
- Nem - válaszolta Laren. A hideg korlátra támaszkodva nézett
le a völgyre. - Tulajdonképpen nem. Egyszer bejártam gyalog,
csak kard volt nálam és sétabot. Örömöt és izgalmat
találtam benne. Minden hegy mögött új titkot. - Kuncogott. -
De ez is régen volt. Már tudom, mi van a hegyek mögött.
Újabb és újabb üresség. - A lányra nézett, és jellegzetes
mozdulattal megvonta a vállát. - Gondolom, rosszabb poklok is
vannak. De ez az enyém.
- Akkor gyere el velem - mondta a lány. - Keressük meg együtt
a kaput, és menjünk el innen. Másmilyen világok is vannak.
Talán nem ilyen különösek, nem ilyen szépek, de nem leszel
egyedül.
A férfi újra vállat vont.
- Mintha az olyan kannyű lennel - mondta hanyagul. - A kaput
már megtaláltam, Sharra. Ezerszer is megpróbáltam. Engem nem
állít meg az őr. Átlépek, gyors pillantást vetek egy másik
világra, de máris itt vagyok újra a varudvaron. Nem. Nem tudok
elmenni.
A lány megfogta a férfi kezét.
- Milyen szomorú! Milyen régóta élsz egyedül. Nagyon erős
lehetsz, Laren. Én néhány év alatt megőrülnék.
A férfi nevetett, de hangjában keserűség csengett:
- Ó, Sharra! Ezerszer megőrültem én is. De meggyógyítanak,
kedvesem. Mindig meggyógyítanak. - Újabb vállvonogatás után
átkarolta a lányt. A hideg szél egyre erősödött.
- Gyere - mondta. - Be kell mennünk, mielőtt teljesen
besötétedik.
Átmentek a lány toronyszobájába, és leültek az ágyra.
Aztán Laren ennivalót hozott; kívülről feketére égett,
belül vörös húst és bort. Ettek és beszélgettek.
- Miért vagy itt? - kérdezte a lány evés közben, majd
kortyolt a borból is. - Mivel sértetted meg őket? Ki voltál
azelőtt?
- Már alig emlékszem rá, legfeljebb amikor álmodom - felelte
a férfi. - És az álmok... Oly régen volt, hogy arra sem
emlékszem, melyik igaz, és melyik csak őrültségem víziója.
- Felsóhajtott. - Néha azt álmodom, hogy király voltam, nagy
király egy másik világban, és az volt a bűnöm, hogy
boldoggá tettem az embereket. Boldogságukban a Hetek ellen
fordultak, a templomok pedig üresen maradtak. Egy napon arra
ébredtem a szobámban, ebben a várban, hogy a szolgáim
eltűntek. És amikor kimentem, láttam, hogy népem, országom
is eltűnt, még az asszony is, aki velem aludt.
De vannak másfajta álmaim is. Néha felrémlik bennem, hogy
isten voltam. Afféle majdnem-isten. Volt varázserőm,
tudományom, és ez nem a Hetek tudománya volt. A Hetek féltek
tőlem valamennyien, mert hatalmam vetekedett az övékkel. De
egyszerre nem bírtam velük, s ők mégis arra
kényszeríttettek, hogy egyedül álljak ki ellenük. Végül
hatalmamnak csak töredékét hagyták meg, és idehelyeztek.
Kegyetlenül mulatságos dolog volt. Esténként mindig azt
tanítottam az embereknek, hogy tartsanak össze; hogy a
sötétséget szeretettel, vidámsággal, sok beszélgetéssel
távol tarthatják. A Hetek éppen ezért vehettek el tőlem
mindent.
De ez még nem is a legrosszabb. Mert néha előfordul, hogy azt
hiszem, mindig itt voltam, itt születtem időtlen időkkel
ezelőtt. Az emlékeim hamisak, arra valók, hogy még
kegyetlenebbül gyötörjenek velük.
Sharra nézte a férfit, aki ködös tekintettel bámult
valahová a messzeségbe. Vontatottan beszélt, mintha a
hangjára is köd szállt volna, kavargott és úszott, mintha
bizonyos dolgokat rejtegetne; érezni lehetett, hogy titkok
lapulnak a szavai mögött, értelmük éppen csak előbukkan a
homályból, a fények pedig elérhetetlenül messze vannak.
Laren elhallgatott, a szeme ismét megelevenedett.
- Jaj, Sharra - mondta -, Vigyázz magadra! Ha nyíltan támadnak
rád, a koronád sem segít. És Bakkalon, a sápadt gyermek
széttép, és Naa-Slas a fájdalmadból, Saagael pedig a
lelkedből táplálkozik.
A lány megborzongott, és újabb szelet húst vágott. De amikor
beleharapott, érezte, hogy hideg és kemény, és hirtelen azt
is észrevette, hogy a gyertyák majdnem csonkig égtek. Mióta
hallgatta már Laren beszédét?
- Várj - mondta a férfi. Aztán felállt, kiment egy ajtón,
nem messze onnan, ahol e1őzőleg még ablak volt. Immár durva,
szürke kő maradt csak, az ablakok helyét a nap utolsó
sugarainak kihunytával újra tömör szikla borította. Laren
néhány perc múlva visszatért, fekete fából készült,
szelíden fénylő hangszer lógott bőrszíjon a nyakában.
Sharra még sohasem látott ilyen hangszert. Tizenhat húrja mind
más színű volt, és a fényezett fa belsejében élénk
színű fénycsíkok játszottak. Amikor Laren leült, a
hangszert megtámasztotta a padlón, s az felmagasodott a válla
felé. Könnyedén, merengve pendítette meg, a fények
felizzottak, és a szobát betöltötte az életre kelő, majd
nyomban elhaló zene.
- A társam - mondta a férfi mosolyogva. Újra megérintette,
dallamtalan zene hangzott fel, majd halt el. Aztán végighúzta
kezét a fénycsíkokon, mire a levegő csillámlani és
színesedni kezdett.
A magányosság ura vagyok,
Birodalmam kihalt...
- Énekelte. Az első szavak halkan, édesen szálltak Laren
lágy, távoli, tompa hangján. Bár Sharra figyelt, hallott
minden szót, és megpróbálta megjegyezni, a dal folytatására
mégsem tudott visszaemlékezni. A szavak végigsimították,
megérintették, aztán eltűntek, köddé váltak, jöttek és
szétfoszlottak. A szomorú és titokzatos dallam körülfogta,
ezer el nem mondott mese ígéretét suttogta és zokogta. A
gyertyák felragyogtak, fénygömbök táncoltak, majd
összefolytak a szoba átszínesedő levegőjében.
Szavak, zene és fény; Laren Dorr mindezt egyetlen látomássá
szőtte össze. Most a lány olyannak látta, amilyennek ő
látta magát álmaiban: magas, erős, büszke királynak, akinek
a haja fekete, mint az övé, a szeme villogó. Laren fényes,
fehér ruhában volt, szorosan simuló nadrágot és bő, puffos
ujjú inget viselt, felette hosszú, lobogó köpenyt, mely
dermedt hóként szikrázott. Szemöldöke fölött ezüstkorona
csillogott, fénye visszatükröződött az oldalán függő
vékony, egyenes ezüstkardon. A fiatal Laren lankadtság,
szomorúság nélkül mozgott kecses elefántcsont minaretek és
álmos kék vizek között. A világ körülötte forgott:
barátok és nők, és volt egy asszony, akit Laren szóval és
tüzes fénnyel magához húzott, és a napok könnyedén,
vidáman teltek. Aztán hirtelen vége lett; sötétség támadt,
és ő visszakerült ide.
A zene nyöszörgött. A fények eltompultak. Szomorú szavak
foszlottak szét. Sharra látta, hogy Laren ébredezik az
elhagyatott, mégis ismerős várban. Látta, hogy szobáról
szobára jár, kimegy, szétnéz a világban, mintha még sohasem
látta volna. Kimegy a kastélyból, elindul a ködös
látóhatár felé, hátha a köd nem más, mint füst. Csak
megy, és napról napra új látóhatárok maradnak el mögötte,
és a nagy, kövér nap viaszos fénye vörösről narancsra,
majd sárgára halványodik, de világa még mindig néptelen.
Bejárt mindent, amit a lánynak korábban megmutatott, még
többet is, míg végül kétségbeesve otthont keresett, és a
kastély megérkezett hozzá.
Fehér ruhája addigra megszürkült. De a dal még nem ért
véget. Napok, évszázadok teltek el, Laren fáradt lett és
eszelős, mégsem öregedett. A nap zöld, majd ibolya-, végül
hideg kékesfehér színű lett, és világában minden ciklus
elmúltával kevesebb fény maradt. Laren végtelen, üres
nappalokról és éjszakákról énekelt, amikor csak a zene és
az emlékezés segítette, és a dalból Sharra mindezt
megérezte.
Amikor a látomás elhomályosult, a zene elhalt, a hang
végképp szertefoszlott, Laren mosolyogva nézett rá. Sharra
remegett.
- Köszönöm - mondta a férfi halkan, vállát megvonva. Vette
hangszerét, és magára hagyta a lányt éjszakára.
Másnap hideg és felhős hajnal jött, Laren mégis az erdőbe
vitte Sharrát vadászni. Sovány, fehér, félig macska, félig
gazella volt a vad. Túl gyors, szájában gyilkos, éles fogak
villogtak. Sharra nem sokat törődött vele. Űzni szerette a
vadat, nem ölni. Különös élvezettel rohant a sötét
erdőben íjával, amit nem használt, tegzében fekete fából
készült nyílvesszőkkel, melyek a körülöttük levő kemény
törzsű fákból származtak. Mindketten szürke prémbe
burkolóztak, és Laren egy farkasfejből készű1t sisak a1ó1
mosolygott a lányra. Csizmáik alatt recsegve törtek szét az
üvegszerűen átlátszó, törékeny levelek.
Később, vérontás nélkül, kimerülten tértek vissza a
kastélyba, és Laren nagy lakomát tálalt fel az ebédlőben. A
csaknem húsz méter hosszú asztal két végéről mosolyogtak
egymásra, és Sharra látta, hogy Laren mögött az ablakban
felhők gomolyognak, és később látta, hogy az ablak kővé
dermed.
- Miért történik ez? - kérdezte. - És miért nem mész ki
soha éjszaka?
A férfi vállat vont.
- Hát, van okom rá. Az éjszakák, tudod, nem kellemesek itt. -
Nagy, drágakövekkel kirakott serlegéből fűszeres bort ivott.
- Mondd, Sharra, a világban, ahonnan jöttél, ahonnan először
elindultál, voltak csillagok?
A lány bólintott.
- Igen. Régen volt, de még emlékszem rá. A sötét, fekete
éjszakában a csillagok kis fényfoltok voltak, ridegek és
távoliak. Néha alakzatokat lehetett felfedezni bennük. Az én
világomban az emberek, amikor még fiatalok voltak, neveket
adtak ezeknek az alakzatoknak, és csodálatos történeteket
meséltek róluk.
Laren lehajtotta a fejét.
- Azt hiszem, tetszene a világod - mondta. - Az enyém is
hasonló volt. De a mi csillagaink ezer színben csillogtak, és
kísérteties lámpásokként mozogtak az égen. Néha fátylat
vontak maguk elé, és elrejtették a fényüket. Ilyenkor a mi
éjszakáink csillámló pókhálószőttesre emlékeztettek.
Csillagos éjszakákon gyakran vitorláztam az asszonnyal, akit
szerettem. Együtt néztük a csillagokat. Olyankor énekeltem. -
hangjában újra szomorúság csengett.
Sötétség kúszott a szobába, sötétség és csend, az étel
kihűlt, Sharra már alig látta a férfi arcát az asztal másik
végén. Felállt, odament hozzá, és könnyedén felült az
asztalra. Laren bólintott és mosolygott. Ekkor suhogva
fáklyák lobbantak fel a hosszú ebédlő falai mentén. A
férfi újra borral kínálta, a lány ujjai a férfiéhoz
értek, amint a pohárért nyúlt.
- Mi is ilyenformán éltünk - mondta Sharra. - Ha elég melegen
fújt a szél, és a többiek távol voltak, szívesen
feküdtünk együtt a szabad ég alatt. Kaydar és én. -
habozott, rápillantott a férfira.
A férfi szeme kutatóan fürkészte.
- Kaydar?
- Te is kedvelted volna őt, Laren. És ő is téged, azt hiszem.
Magas volt, vörös hajú, és tűz égett a szemében. Kaydarnak
is varázsereje volt, de az enyémnél nagyobb. Egy éjszaka
elfogták, de nem ölték meg, csak elvitték tőlem és a
világunkból. Azóta keresem. Ismerem a kapukat, viselem a
sötét koronát, így nem láthatnak meg egykönnyen.
Laren itta a borát, és a fáklyák visszaverődő fényét
nézte a serlegen.
- Végtelen számú világ van, Sharra.
- Az én időm is végtelen. Kortalan vagyok, Laren, csakúgy,
mint te. Meg fogom találni.
- Annyira szeretted?
Sharra mosolya egy pillanatra felvillant, majd eltűnt.
- Igen - felelte, és most az ő hangjára telepedett köd. -
igen, annyira. Boldoggá tett, Laren. Csak rövid ideig voltunk
együtt, de valóban boldoggá tett. A Hetek ezt nem érthetik.
Már az is öröm volt, ha láttam, hát még amikor éreztem
ölelő karját, ő közben úgy mosolygott rám, mint senki
más.
- Értem - mondta a férfi, és elmosolyodott, de mint akit
legyőztek. A csend összesűrűsödött.
Aztán Sharra a férfi felé fordult.
- Messze elkalandoztunk onnan, ahol elkezdtük. Még mindig nem
mondtad el, miért forrnak be az ablakok éjszaka.
- Messziről jöttél, Sharra. A világok között jársz.
Láttál-e már olyan világot, ahol nincsenek csillagok?
- Igen. Sokat, Laren. Láttam világmindenséget parázslóan
izzó nappal, ahol az ég éjszaka hatalmas és üres. Láttam a
rosszkedvű énekesek földjét, ahol nincs égbolt, és
sziszegő napok égnek az óceán alatt. Jártam Carradyne
mocsarain, ahol sötét boszorkányok szivárványt gyújtanak,
hogy világosságot vigyenek a nap nélküli földre.
- Ezen a világon nincsenek csillagok.
- És ez annyira félelmetes, hogy bent kell maradnod?
- Nem. Másról van szó. - Ránézett a lányra. - Megnézed?
A lány bólintott. Hirtelen, mint ahogy meggyulladtak, a
fáklyák kialudtak. A szoba szurokfekete lett. Sharra megmozdult
az asztalon, és átnézett Laren válla fölött. Laren nem
mozdult. De mögötte az ablak kövei porként omlottak le, és
fény ömlött be rajta.
Az égbolt sötét volt, a lány még is látott mindent, mert a
sötétben mozgott valami. Fény jött belőle, és az udvar
földje, a párkányzat kövei és a szürke kopjazászlók mind
ragyogtak fényében. Sharra zavartan nézett fel.
Valami visszanézett rá. Nagyobb volt, mint a hegyek,
betöltötte az égbolt felét, és bár annyi fényt bocsátott
ki, hogy láthatóvá tette a kastélyt, Sharra tudta, hogy az
maga a sötétségnél is sötétebb. Emberalakja volt,
legalábbis megközelítően, hosszú köpenye és csuklyája
alatt még sűrűbb volt a feketeség. Csak Laren lélegzetét
és saját szívverését hallotta, és a kuvik távoli hangját,
de a fejében démoni nevetés hangzott fel.
Az árny lenézett rá az égbő1, és Sharra érezte, hogy
fagyos sötétség támad a lelkében. Megmerevedett, szemhéja
is szinte megbénult. De az alak megmozdult. Megfordult,
felemelte a kezét, és ekkor Sharra még valamit meglátott ott
fenn: tüzes szemű, apró kis emberalak nézett le rá, és
gyötrődve, már-már sikoltva hívogatta a tekintetével.
Sharra felsikoltott és elfordult. Amikor visszanézett, az ablak
helyén biztonságos kőfal volt, egy sor égő fáklya és
Laren, aki erős karjában tartotta.
- Csak rémlátomás volt - mondta a férfi. Szorosan magához
vonta, és a haját simogatta. - Régebben időnként próbára
tettem magam éjszaka - mondta inkább magának, mint a lánynak.
- De fölösleges volt. Egyenként figyelnek, mind a heten.
Nagyon gyakran láttam, ahogy fekete fénnyel világítanak a
tiszta, sötét égen, s kezükben tartják azokat, akiket
szerettem. Már nem nézem. Itt maradok bent, és énekelek, és
ablakaim éjszaka kővé változnak.
- Mintha... Letiportak... Volna - súgta a lány még mindig
reszketve.
- Gyere - mondta a férfi -, van fent forró víz, felmelegedsz
tőle. Aztán majd énekelek neked. - Kézen fogta a lányt, és
felvezette a toronyba.
Sharra forró vízben megfürdött, ezalatt Laren felállította
és felhangolta hangszerét a hálószobában. Amikor
elkészült, bejött a lány tetőtől talpig óriási, bolyhos,
barna törülközőbe csavarva. Leült az ágyra, haját
szárítgatta és várt.
És Laren látomásokkal ajándékozta meg.
Ezúttal egy másik álmát énekelte el, azt, amelyikben isten
volt, a Hetek ellensége. Vadul lüktetett a zene, villámként
csapott le, félelmet kavart, és a fények vörös csatamezővé
olvadtak össze, ahol Laren vakító fehérben küzdött
árnyakkal és rémképekkel. Heten voltak, körbefogták, ki-be
cikáztak, fekete lándzsákkal döfködték, Laren pedig tűzzel
és viharral válaszolt. De végü1 fölébe kerekedtek, a fény
megfakult, a dal elhalkult, újra szomorúvá vált, a látomás
egyre homályosodott, amint a magányos évszázadok elvillantak.
Alig hullott le az utolsó dallamfoszlány, alig hunyt ki a
csillogás utolsó maradéka, Laren új dalba kezdett. Ezt nem
ismerte olyan jól. Vékony, kecses ujjai tétováztak,
vissza-visszatértek, hangja is bizonytalan volt, mert a szöveg
is most alakult. Sharra tudta, miért. Mert most róla énekelt,
az ő útjának balladáját mondta el. Égő szerelemről szólt
a dal, végtelen bolyongásról világról világra, sötét
koronákról és várakozó őrökről, akik karommal, csellel
és hazugsággal harcolnak ellene. A férfi mindent visszaadott,
amit a lány elmesélt neki, mindent felhasznált, de mindent
átalakított. A hálószoba csillogó fénnyel telt meg,
fehéren izzó napok égtek a végtelen óceánok alatt, és
gőzfelhőben sziszegtek, hajdan élt emberek gyújtogattak
szivárványokat, hogy távol tartsák a sötétséget. És
Kaydarról is énekelt, és valahogy igaznak hatott a kép, amit
róla festett, megragadta a tüzet, Sharra szerelmét, és a dal
új hitet adott a lánynak.
De a dal kérdéssel ért véget, a hirtelen abbamaradt dallam
még ott rezgett a levegőben, és egyre visszhangzott.
Mindketten várták, mi jön még, és mindketten tudták, hogy
semmi sem. Még nem.
Sharra sírva fakadt.
- Nekem kell befejeznem, Laren - mondta. Aztán hozzátette: -
Köszönöm, hogy visszaadtad Kaydart!
- Csak egy dal volt - mondta a férfi vállvonogatva. - Régen
énekeltem már Új dalt.
Az ajtóban búcsúzóul újra könnyedén megsimogatta a lány
arcát. Sharra törölközőbe csavarva állt az ajtóban. Aztán
bezárkózott, és sorra elfújta a gyertyákat. Egy székre
dobta a törülközőt, bebújt a takaró alá, és sokáig
feküdt ébren, mielőtt álomba merült volna.
Sötétben ébredt, maga sem tudta, miért. Kinyitotta a szemét,
és csendben feküdt, majd körülnézett a szobában, de nem
látott semmit; semmi sem változott. Vagy mégis?
Ekkor vette észre, hogy a férfi ott ül a szoba másik
végében a széken, éppúgy, ahogy először. Mereven,
kitartóan nézett, szeme hatalmas volt a sötét szobában.
- Laren? - kérdezte Sharra halkan, bizonytalanul.
- Igen - hangzott a válasz, de az alak nem mozdult. - Múlt
éjjel is néztelek, mialatt aludtál. El sem tudod képzelni,
milyen régóta vagyok itt egyedül, és hamarosan újra egyedül
leszek. Itt vagy, és ez csoda, még akkor is, ha alszol.
- Ó, Laren! - mondta a lány.
Csönd volt, várakozás, mérlegelés, néma beszélgetés.
Azután a lány felhajtotta a takarót, és Laren odament hozzá.
Mindketten látták már a jövő-menő évszázadokat. Egy
hónap vagy egy pillanat, mindegy volt nekik.
Minden éjjel együtt aludtak, Laren minden éjjel énekelt,
Sharra pedig hallgatta. Az éjszaka sötét óráit
átbeszélgették, nappal meztelenül úsztak kristálytiszta
vizekben, melyet bíborszínűre festett az ég. Finom fehér
homokos partokon szerelmeskedtek, és sokat beszéltek a
szerelemről.
De semmi sem változott. És múlt az idő. Az utolsó előtti
nap alkonyán együtt sétáltak az árnyas erdőben, ahol a
férfi először rátalált.
Laren, aki a Sharrával töltött egy hónap alatt megtanult
nevetni, most újra komor és szótlan volt. Lassan lépkedett,
szorosan fogta a lány kezét, kedve szürkébb volt, mint puha
selyeminge. Végül letelepedett a völgyben fakadó forrás
mellé, és magához húzta a lányt. Levették csizmáikat, és
a vízbe mártva hűtötték a lábukat. Meleg este volt,
nyugtalan, magányos szél támadt, és hallani lehetett az első
éjszakai madarakat.
- Menned kell - mondta a férfi a lány kezét fogva, de nem
nézett rá. Kijelentés volt, nem kérdés.
- Igen - felelte a lány, és ő is elszomorodott, hangja
súlyosan kongott.
- Mit mondhatnék neked, Sharra? - mondta Laren. - Ha most el
tudnék énekelni egy látomást, elénekelném. Látomást egy
valaha üres világról, melyet mi és a gyermekeink
népesítenek be. Ezt tudnám neked felajánlani. Az én világom
szép, varázslatos és titokzatos, csak szemek kellenek, hogy
észre vegyék. És ha az éjszakák gonoszak is, hát, az ember
más világokban is szembenézett már sötét éjszakákkal.
Úgy szeretnélek, Sharra, ahogyan csak szeretni képes vagyok.
Megpróbálnálak boldoggá tenni.
- Laren... - kezdte a lány. De a férfi egy pillantásával
elhallgattatta.
- Mondhatnám, de mégsem teszem. Nincs jogom hozzá. Kaydar tesz
téged boldoggá. Csak önző ember kérhetne arra, hogy felejtsd
el azt a boldogságot, és oszd meg velem a nyomorúságomat.
Kaydar csupa tűz és nevetés, én csak füst, dal és
szomorúság vagyok. Túl régóta vagyok egyedül, Sharra. Már
a lelkem is szürkévé vált, és nem akarom, hogy te is ilyen
legyél. De mégis...
A lány két kezébe fogta a férfi kezét, felemelte, és
gyorsan megcsókolta. Aztán elengedte, és fejével a férfi
vállának dőlt.
- Próbálj meg velem jönni, Laren. - mondta. - Fogd a kezem,
amikor átmegyünk a kapun, és a sötét korona majd téged is
megvéd.
- Mindent megpróbálok, amire kérsz. De ne kérd, hogy higgyek
abban, hogy sikerülhet. - felsóhajtott. - Számtalan világ van
előtted, Sharra, és nem tudom, hol érsz célba. De nem itt,
azt tudom. És lehet, hogy így a legjobb. Ennél többet nem
tudok, talán sohasem tudtam. Halványan még emlékszem a
szerelemre, fel tudom idézni, és arra is emlékszem, hogy soha
nem tart sokáig. Lásd, mindketten halhatatlanok és
változatlanok vagyunk, hogyan tudnánk megakadályozni az
unalmat? Meggyűlölnénk-e egymást? Nem szeretném. - a lányra
nézett, és fájdalmas szomorúsággal elmosolyodott. - Azt
hiszem, rövid ideig ismerhetted Kaydart, hogy ennyire szereted.
Talán nem fejezem ki magam világosan. Lehet, hogy megtalálod
Kaydart, és nyomban el is veszíted. A tűz kialszik egy nap,
kedvesem, a csoda elmúlik. És akkor talán eszedbe jut majd
Laren Dorr.
Sharra halkan sírni kezdett. Laren magához húzta,
megcsókolta, és kedvesen súgta:
- Ne. - a lány visszacsókolta, és némán átölelték
egymást.
Amikor a bíborfény csaknem feketévé sötétedett, felvették
csizmáikat, és felálltak. Laren átkarolta a lányt, és
rámosolygott.
- Mennem kell - mondta Sharra. - Kell, de nehéz elmennem, Laren,
hidd el!
- Elhiszem - felelte a férfi. - Talán azért szeretlek, mert
elmész. Mert nem tudod elfelejteni Kaydart és a neki tett
ígéretedet. Sharra vagy, aki a világok között jár, és azt
hiszem, a Hetek sokkal jobban félnek tőled, mint attól az
istentől, aki talán én lehettem. Ha nem ilyen volnál, nem
gondolnék ennyit rád.
- Egyszer azt mondtad, bármilyen emberi hangot tudnál szeretni,
ami nem a te hangod visszhangja.
Laren megvonta a vállát.
- Ahogy már mondtam, kedvesem, az már nagyon régen volt.
Sötétedés előtt visszatértek a kastélyba, az utolsó
vacsorára, éjszakára és dalra. Aznap éjjel nem aludtak, és
Laren hajnalban újra énekelt a lánynak. A dal nem volt igazán
jó:
Egy vándorénekesről szólt, valami homályosan meghatározott
világban. Alig történt valami érdekes az énekessel, Sharra
nem nagyon értette, miről szól a dal, és Laren kedvetlenül
énekelt. Furcsa búcsúzkodás volt, de mindketten zavarban
voltak.
A férfi napkeltekor magára hagyta, mondván, átöltözik és
megvárja az udvaron. Így is történt. Amikor a lány leért,
mosolyogva várt rá, nyugodtan és magabiztosan. Tiszta fehér
ruhát viselt, szorosan simuló nadrágot, puffos ujjú inget és
nagy, súlyos köpenyt, mely csapkodott a feltámadó szélben.
De a nap tompa bíbora színesre festette.
Sharra odament hozzá, és megfogta a kezét. Durva bőrruha volt
rajta, övébe kést dugott, hogy szembeszállhasson az őrrel.
Szurokfekete haja, melyben vörös és bíborfények csillogtak,
szabadon tengett, akárcsak a férfi köpenye, de sötét
koronája a helyén volt.
- Isten veled, Laren - mondta. - Bárcsak többet adhattam volna
neked!
- Eleget adtál. Az elkövetkezendő évszázadokban és
napciklusokban rád fogok emlékezni. Tőled fogom számítani az
időt.. Ha majd a nap egyszer kék színben kél fel, ránézek,
és azt mondom: igen, ez az első kék nap azután, hogy Sharra
nálam járt.
A lány bólintott.
- Én pedig új ígéretet teszek. Egy napon megtalálom Kaydart.
És ha kiszabadítom, együtt jövünk el hozzád, a koronámmal
és Kaydar tüzével felvesszük a harcot a Hetek sötétje
ellen.
Laren vállat vont.
- Jó. Ha nem lennék itt, üzenjetek - mondta és
kényszeredetten mosolygott.
- Most pedig a kapu. Azt mondtad, megmutatod a kaput.
Laren megfordult, és a legalacsonyabb torony felé mutatott, egy
kormos kőfal felé, amerre Sharra még nem járt. Az aljában
egy széles faajtó volt. Laren kulcsot vett elő.
- Itt van? - kérdezte a lány zavartan. - A kastélyban?
- Itt - mondta Laren. Átmentek az udvaron. Az ajtónál Laren
beillesztette a súlyos fémkulcsot a zárba, és megpróbálta
kinyitni. Ezalatt Sharra még egyszer körülnézett. A másik
két torony is rideg és élettelen volt, az udvar elhagyatott,
és a magas, hófödte hegycsúcsokon túl üres volt a
látóhatár. Minden némaságba burkolózott, csupán Laren
csapott némi zajt a zárral; a szél felkavarta az udvar porát,
és lobogtatta a falak mentán kitűzött hét szürke
kopjazászlót. Sharra megremegett a magányosságtól.
Laren kinyitotta az ajtót. Mögötte nem volt szoba, csak
kavargó köd, néma és színtelen.
- Itt a kapu, hölgyem - mondta az énekes.
Sharra figyelmesen nézte, mint oly sokszor korábban. ,,Milyen
világ jön most?" - gondolta. Sohasem tudta előre. De
talán a következőben megtalálja Kaydart.
Érezte, hogy Laren a vállára teszi a kezét.
- Tétovázol - mondta halkan.
Sharra keze a késére csúszott.
- Az őr mondta hirtelen. - Őr mindig van! - Pillantása gyorsan
átfutott az udvaron.
Laren felsóhajtott.
- Igen. Mindig. Van olyan, aki karommal próbál darabokra
tépni, van, aki el akar veszejteni, és olyan is akad, aki rossz
kapuhoz próbál csalni. Van, aki fegyverrel, más lánccal vagy
hazugsággal próbál fogva tartani. És volt legalább egy, aki
szerelemmel próbált megállítani. De azért mégis igaz volt,
soha nem énekelt hazug dalt.
És kedves, de lemondó vállrándítással Laren átlökte
Sharrát a kapun.
Vajon megtalálta-e a lány égő szemű szerelmesét? Vagy még
mindig keresi? Milyen őrrel szállt szembe ezután?
Vajon amikor éjszaka egyedül, idegenként rója az utját
valami kihalt vidéken, vannak-e az égen csillagok?
Nem tudom. A férfi sem tudja. Talán még a Hetek sem.
Hatalmasak, igaz, de nem minden hatalom az övék, és a
világok száma nagyobb, mintsem számon tarthatnák.
Van egy lány, aki a világok között jár, de nyoma a
legendákba veszett. Talán meg is halt már, talán nem. A
tudás
lassan terjed a világok között, és nem is mindegyik igaz.
De valamit tudunk: a bíbor nap alatt üres kastélyéban egy
magányos énekes várja, és róla énekel.
Nagy Erzsébet fordítása